A tornászból lett súlyemelő kis nagy ember

kr koszegi 1A szakítás volt Kőszegi erőssége. Ebben a fogásnemben világcsúcstartó is volt.

Néhány hónappal ezelőtt még úgy volt, idén Tokióra figyel a világ sportszerető közönsége, hiszen a Japán főváros kapta meg 2013. szeptember 7-én Madriddal és Isztambullal szemben a XXII. nyári olimpia rendezési jogát. Az ötkarikás játékokat azonban a koronavírus-járvány miatt egy évvel később 2021. július 23. és augusztus 8. között bonyolítják le. Most induló sorozatunkban Tiszaújváros korábbi olimpikonjait mutatjuk be.

Összeállításunkban az 1976-os montreáli játékok ezüstérmes súlyemelőjéről, Kőszegi Györgyről emlékezünk meg elsőként, aki a lepkesúlyúak versenyében 237,5 kg-os teljesítménnyel lett második. (Érdekesség, hogy a 44 évvel ezelőtti ezüstérmet a Magyar Rádióban az a Novotny Zoltán közvetítette, aki ezen a héten ünnepli 80. születésnapját.)

A Leninvárosi MTK, később az Olefin SC sportolója 1980-ban Moszkvában is ott volt az olimpián, ám ottani versenyzése már kevésbé volt sikeres, helyezetlenül zárt. Kőszegi György 1974-ben a manilai világbajnokságon 106 kg-os világcsúcsot állított fel szakításban.

A tiszaújvárosiak nyíregyházi születésű emelőjének Ecser Károly (1964-ben a tokiói olimpia 5. helyezettje, 1965-ben összetettben Európa-bajnok és ugyanebben az évben VB bronzérmes) volt a mestere és 1973-ban robbant be a világ élvonalába.

Kőszegi számos Európa- és világbajnoki érmet szerzett a múlt század ’70-es éveiben, öregbítve ezzel klubja, városa és országa súlyemelősportjának hírnevét. 2001-ben fiatalon, mindössze 51 évesen hunyt el, hosszan tartó súlyos betegségben.

Tiszaújváros nem feledkezett meg sikeres versenyzőjéről, hiszen emlékére súlyemelő viadalt rendeznek, melyen rendre ott van a díjátadók között Kőszegi György családja is.

A sportolóval 2000-ben a Sydney-i nyári olimpia előtt néhány hónappal találkoztam, az akkori beszélgetést idézem most fel.

- Remélem nem haragszik meg a következő kérdésemért, de ön egy „kis ember”, mármint nem nagy a termete. Mégis miért a súlyemelést választotta?

- A magasságom valóban nem nagy, 158 cm vagyok, az edzősúlyom 56-57 kg volt, onnan fogyasztottam a lepkesúlyban akkor felső súlyhatárának számító 52 kg-ra. Ezt a súlyt most is tartom, 55-56 kg vagyok. A súlyemelés előtt 6 évig tornásztam.
A bátyám súlyemelő volt és nekem mindig tetszettek az erős emberek. Nagyon vékony kisgyerek voltam, és szerettem volna erős lenni. Amikor a tornát abbahagytam, titokban elkezdtem járni súlyemelő edzésekre. Így maradtam meg ennél a sportágnál, mert erős akartam lenni.

- Mit szólt ehhez a testvér?

- Ő örült neki, de a szüleim, főképp édesanyám azért annyira már nem, mert nem jó szemmel nézte, hogy „cipeljük” a nagy vasakat. Amikor azonban jöttek a jobbnál-jobb eredmények, akkor azért ő is megbékélt vele, és örült, hogy szép sikereket érek el.

- Beszélgessünk most az olimpiai szerepléséről, hiszen eredményei alapján az 1976-os ötkarikás játékokra esélyesként érkezett, hogyan élte meg ezt a helyzetet?

- Valóban úgy mentem ki az ötkarikás játékokra, mint a súlyemelés lepkesúlyú súlycsoportjának első számú esélyese. Már korábban is voltak remek eredményeim, melyek alapján megvolt a reményem a jó szerepelésre.
Főképp szakításban nyújtottam olyan teljesítményt, amellyel előnyt tudtam szerezni a második fogásnemre, a lökésre. Sajnos utóbbiban már nem tudtam olyan eredményeket elérni, amiket szerettem volna.
Kanadában, 1976-ban az olimpián szakításban az utolsó kísérletemmel 107,5 kg-os teljesítményt értem el, amivel 2,5 kg-os előnyre tettem szert a nagy rivális Alekszandr Voronyinnal szemben.
Tudtam, hogy a szovjet versenyző, a mindössze 140 cm magas egykori cirkuszi akrobata, jobb nálam lökésben, így a minimális előny kevésnek bizonyult, hogy meglegyen az összetett elsőség, az olimpiai aranyérem.

- Ennek ellenére volt remény arra, hogy a szakításban megszerzett előnyét megtartsa?

- Megvolt rá a lehetőségem, hiszen arra készültem, hogy ezt a csekély előnyt a második fogásnemben megtartsam. A nagy ellenfél ekkor is a már korábban említett Voronyin volt, akivel minden versenyemen nagyot csatáztunk.
Tudomásom szerint, amikor visszavonultam, ő is abbahagyta a versenyzést, de jó lett volna, ha mindezt hamarabb teszi meg, mint én. Az, hogy érmes legyek, azt akartam, de a győzelmet is szerettem volna megszerezni.
Az utolsó fogásom a 130 kg után a 135 kg volt. Azért is mentem erre a súlyra lökésben, hogy meglegyen az első hely. Versenyen addig még sohasem teljesítettem ezt a súlyt, de bíztam magamban, ám a lábam erőállapota nem volt olyan, hogy teljesítsem a gyakorlatot. A súlyt felvettem ugyan, de nem tudtam vele felállni.
Ha ez sikerült volna, akkor kaptam volna már olyan biztatást, lett volna bennem annyi akaraterő, hogy meg tudjam csinálni.

- Indult 1980-ban a moszkvai olimpián is, de ott már nem volt sikeres, hiszen érvényes kísérlet nélkül esett ki a versenyből. Hogyan emlékszik vissza arra a versenyére?

- Valóban, ez a moszkvai verseny nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Azt kell, hogy mondjam, a moszkvai versenyeket sosem szerettem, valahogy mindig olyan mumus volt számomra abban a városban versenyezni.
A felkészülés során olyan jó erőnléti állapotban éreztem magam, hogy senki nem gondolt erre a kudarcra, így én sem. Az olimpia színhelyén a fogyasztással is akadtak problémák. Valamit elronthattunk, nem úgy fogyasztottam ugyanis, mint az előző versenyeken, és ez megbosszulta magát.

- Visszatérve a montreáli olimpiára, ott milyen volt az érdeklődés a súlyemelés iránt?

- Nagyon sok néző volt kíváncsi a sportág küzdelmeire, minden versenynapon sokan szorítottak a lelátón. Az amerikai kontinensen a súlyemelés nem tartozott a legnépszerűbb sportágak közé, hiszen csak egy-két jó versenyzőjük volt, mégis megvolt az érdeklődés.
A sportot, főleg az olimpiát ugyanis igen-igen szerették, és ez igaz volt az én sportágamra is. Az olimpiai faluban és a városban is megismerték a versenyzőket, figyelemmel kísérték a különböző sportágak küzdelmeit.
A hosszú hajam miatt ott is és máshol is gyakran felismertek az utcán, de igaz volt ez a többi versenyzőre is. Azt sajnálom, hogy az olimpiai megnyitón nem vehettem részt, mivel a súlyemelők - főleg az alacsony súlycsoportokban indulók - azokban a napokban már a versenyre és a fogyasztásra koncentráltak.
Nagy öröm volt számunkra, hogy a kanadai magyarok közül sokan segítettek nekünk. A korábbi sikeres súlyemelő, Huszka Mihály is, aki akkor már ott élt, és mindig jött a magyar csapatért, ha valahová menni kellett, saját kocsijával hozta-vitte mindenhová a versenyzőket.

- Az 1972-es müncheni olimpián történt terrorcselekmény hatása mennyire érződött az 1976-os játékokon, mennyire árnyékolta be ezt az eseményt? Ebből mit vettek észre, mit tapasztaltak a sportolók?

- Nagy hangsúlyt fektettek a biztonsági intézkedésekre. A versenyhelyszínek és az olimpiai falu minden bejárati kapujánál biztonsági őrök voltak, minden csomagot átvizsgáltak, mindenkinek megnézték mágnesdetektorral a ruházatát, hogy nem hozott-e magával valamilyen idegen tárgyat, fegyvert, vagy ahhoz hasonlót.
Az olimpia hangulatára véleményem szerint ez nem volt negatív hatással. Az óvintézkedéseket a sportolók nem vették zaklatásnak, hanem természetes dologként élték meg. Tudomásul vettük azt, hogy mindez a mi érdekünkben történt, nem volt felháborodás miatta.

Brézai Zoltán