Ami egyedi, az mindig értékes lesz

kiállíáts1Egy nagyon színes válogatást láthat a közönség, amely műfajilag is sokszínű.

Valaha művészettörténésznek készültem. Budapesti éveim alatt az időm jelentős részét galériák és árverések látogatásával töltöttem, ezért nagy örömmel siettem arra az impozáns kiállításra, amely a Tavaszi Fesztivál programsorozatának részeként május 10-én nyílt a Városi Kiállítóteremben. A tárlat anyaga tizenöt szentendrei kötődésű művész alkotásait vonultatja fel. Köztük olyan neves szerzőkét, akiket idáig csak könyvekből és aukciós katalógusokból ismertem. Néhányukat több évtizedes emlékfonal köti Tiszaújvároshoz, emiatt nem pusztán egy kiállítás nyitányára érkeztek a Barcsay térre.

Pontban 17 órakor a Vándor Sándor Zeneiskola két művésztanárának, Bakos Irinának és Lakatos Verának a zenejátéka, aztán Mátyás Zoltán, a Derkovits Kulturális Központ igazgatója és Kopin Katalin művészettörténész köszöntötte az érdeklődőket.

- A kiállítás szervezője ef Zámbó István képzőművész, zenész és előadóművész, az idén ötvenéves szentendrei Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja, a kiállítók névsora pedig az ő baráti kapcsolatait mutatják és azt az eleven, pezsgő művészeti életet, amely ma is jellemzi Szentendrét - kezdte a kiállítás ismertetését lapunknak Kopin Katalin.

- Mitől különleges a tárlat?

- Egy nagyon színes válogatást láthat a közönség az egészen fiatalokétól az idősebb, már befutott alkotók munkáival bezárólag, amely műfajilag is nagyon sokszínű. Experimentális fotókat, hagyományos olajképeket, printeket és kísérleti munkákat ölel fel az anyag. Amint látja, ef Zámbó István és Bukta Imre nagyon otthonosan mozognak a terem falai között, őket közel fél évszázados kapcsolat fűzi Tiszaújvároshoz. 1977-ben létrejött itt, a Tiszai Vegyi Kombinát keretein belül egy úgynevezett kísérleti műhely, ahol azon nyáron egy hónapon át alkotott többek között ef Zámbó István, feLugossy László, Bukta Imre és Bernáth( y) Sándor. Azon kívül, hogy a gyár területén dolgoztak, a város több pontján és környékén rögtönzött művészeti akciókat is szerveztek. Például egy több kilométeres fóliacsíkkal jelképesen megfelezték a Sajó folyót, máskor pedig színes műanyag gallérokkal díszítették fel a homokos vízparton nőtt bokrokat.

- Mi jellemezte alkotótevékenységüket?

- A gyár területén talált, elfekvő, hulladéknak tekintett anyagokból nagyon izgalmas szobrokat hoztak létre, amelyeket abban az évben, decemberben be is mutattak a Derkovits Művelődési Központban. A legendárium szerint ez egy nagyon sikeres kiállítás volt, hiszen ők nem kívülről jött idegenként dolgoztak a gyárban, hanem a helyi munkásokkal karöltve és az ő szakértelmükre támaszkodva. Tehát mindenki egy picit a sajátjának is érezte a létrehozott műalkotásokat.

- Meglehetősen újszerű munka lehetett ez akkoriban.

- Igen, merőben szokatlan volt, hogy egy üzem berkein belül művészek dolgozzanak. Nekik pedig azért volt kihívás, mert még nem ismerték a műanyag használatát.

- Hogyan fogadta őket a közösség?

- Barátságosan, hiszen ők is reggel hatra jártak dolgozni, munkásruhát öltöttek, együtt ebédeltek a vállalat dolgozóival.

A falakat fürkészve egy ifjú kiállító, dr. Erdős Klára mellé szegődtem.

- Én gyakorló ügyvéd vagyok, és pár éve egy véletlen folytán ismerkedtem meg ef Zámbó Istvánnal. Ő volt az, aki biztatott, hogy fessek, tulajdonképpen ő indított el ezen a vonalon - mondta Klára.

- Számomra különös, hogy egy jogász ecsetet ragad.

- Annyira nem különös, mert nagy kreativitás kell a jogászi munkához is. De valóban, nem kéz a kézben járó tevékenységek. A társadalomkritikus képeimben viszont abszolút visszaköszön a jogászi szemlélet.

- Miben áll a társadalomkritikus szemlélete?

- Úgy gondolom, túlságosan áthatja a politika a magyar társadalmat. Egy sokkal nyugodtabb, visszafogottabb, kultúrával és sporttal telibb életet kellene élnünk, és például nem egymás szidalmazására kellene használnunk a közösségi oldalakat. Sokkal inkább arra, hogy az élményeinket osszuk meg egymással. A mindenkori vezetésnek pedig mindössze annyi lenne a dolga, hogy menedzselje az országot.

- Hogyan alakulnak ki a munkái, és hogyan jellemezné őket?

- Maguktól. Sohasem konkrét ötleteket jelenítek meg, hanem spontán, apró részecskékből születnek a képeim. Egyrészt akár egy céltalan firkálásból, ha kijön két olyan vonal, amelyeket aztán továbbgondolok. Nem figurális, de nem is absztrakt festészet az enyém, de minden képemnek jól megfogható témája és mondanivalója van. Máskor pedig a pillanatnyi látvány inspirál az alkotásra.

- Én viszonylag későn, negyvenhárom éves koromban kezdtem el festeni - vette át a szót a konstruktivizmus jegyében alkotó Görög László, aki korábban műgyűjtőként is mozgott a képzőművészeti alkotások világában. Festményeit ma már nem csak itthon, hanem külföldi kiállítóterekben is egyre többen szemügyre veszik.

- Hogyan látja a magyar kortárs képzőművészet helyzetét a világban?

- Nehéznek, de sohasem volt könnyű. Kelet-Közép-Európából nehéz kitörni. Napjainkban egy globalizáltabb világban élünk, a különböző közösségi médiaplatformok segítségével pillanatok alatt el lehet jutni a közönséghez, míg korábban hosszú évekbe tellett ez a folyamat. Ilyen szempontból kedvezőbbek a körülmények és tágabbak a lehetőségek. Azonban a művészet éppúgy üzleti alapon is működik manapság, mint régen, ezért a kultúra befolyásos szereplőinek támogatása továbbra is jelentős tényezője egy művész elismertté válásának.

- Miben áll az ön művészete?

- Én kizárólag konstruktív képeket készítek. A figurális ábrázolással is próbálkoztam korábban, de az nem okozott örömöt számomra. A vonalak és formák szerelmese vagyok.

A terem zárása előtt Bukta Imre osztotta meg lapunkkal érzéseit és gondolatait a kiállításról, a régmúltról és a művészet jövőjéről.

- Milyen érzés volt ma újra itt lenni?

- Nagyon jól éreztem magamat. Rendkívül színes és izgalmas a kiállítás. Egyébként évente egyszer mindig igyekszem visszalátogatni Tiszaújvárosba, ahol a fiatalságom legszebb éveit töltöttem. Kellemes emlékeket őrzök a településről, hiszen a képzőművészeti pályán való indulásom innen származtatható. Éppen a megnyitó utáni beszélgetésben előkerült a mesterem, Pataki János neve, akárcsak a TVK és a Derkovits.

- Mennyiben volt más a kulturális élet akkoriban?

- Nagyon intenzíven pezsgett. Bizonyára most is áldoznak a kultúrára, de akkor dőlt a pénz. Nem sok mindent írok a szocializmus javára, de azt igen, hogy volt hajlandóság, pénz és energia arra, hogy a lakosság életében fontos szerepet töltsön be a kultúra. Ideértve a mozit, a kiállításokat, szakköröket, irodalmi eseményeket és sok minden mást is. Mára megváltozott a világ és az életünk. Elég, ha csak annyit mondok erről, hogy a zsebünkben lévő mobillal szerezzük az információkat.

- Hogyan tekint az itt kiállító, fiatal művészekre?

- Húsz évig Szentendrén éltem, egészen a kétezres évek elejéig. Az öregeket és a középgenerációt ismerem, a fiatalokat kevésbé. A Vajda Stúdió őstagjaival, mások mellett ef Zámbó Istvánnal, feLugossy Lászlóval és Bereznai Péterrel is itt, Tiszaújvárosban találkoztam először csaknem ötven évvel ezelőtt.

- Milyennek értékeli a képzőművészet várható jövőjét Magyarországon?

- Ami egyedi, az mindig értékes lesz.

Ördögh István