Hegedűs-Tuba Viola és grafikái.

Rendhagyó tárlatmegnyitó részesei lehettek azok, aki múlt kedden délután elmentek a Városi Kiállítóterembe. Stroboszkóp, vaksötétben fel-felvillódzó fények, , sejtelmes színek, monológok, élettörténetek a Kulissza Játékszín előadásában. Ezek a mondatok töredékét sem adják vissza annak a meghökkentő nyitánynak és látványnak, amit ott és csak akkor kapott a látogató.

Hegedűs-Tuba Viola grafikusművész, tanár és a Tiszaújvárosból elszármazott Tuba István, a Tuba Reklámstúdió alapítója, tulajdonosa hozták el kiállításukat. Viola grafikákat, István fotókat készít, egyikőjük sem ma kezdte. A közös munkán, amit most Kitörés címmel láthatnak a kiállítóteremben, három évig dolgoztak. A házastársak egy kis faluban a Mátrában élnek, 40 év fővárosi lét után ott alkotnak szabadon. A velük készült beszélgetés is egy páros interjú, ezt olvashatják most.

- A grafikákon meztelen nők, láncokkal, szíjakkal, fedetlen testrészek bármerre nézek, első látásra süt róla az erotika, vagy mégsem a szexualitásról szól?

T.I.: A Kitörés című kiállításunkkal gondolkodásra próbáljuk bírni a látogatókat, hogy volt-e, van-e, lesz-e az a pont, amikor valójában be kell, hogy következzen a kitörés vagy örökre béklyókkal a lelkünkön élünk. A fotók, ami alapján a grafikák készültek, valójában nem abból az apropóból lettek, hogy történetek illusztrációi legyenek, hiszen eredetileg egy Fétis albumba szántam őket, ám a megrendelővel nem tudtunk megegyezni, így 15 évig porosodtak a negatívok a szekrényemben, majd egy printről Viola rajzolt valamit. Hát mi mást, saját magát, legalábbis egy hosszan tartó időszakának az érzését. Levette a képekről, hogy azok a láncok csak jelképek és az alkotóművész szabadságával olyan drámaiságot közölt a képekkel, amit fotóval szinte lehetetlen. A próbaképeket a magániskolánk hallgatói is látták és mindenki azonosulni tudott vele, senkinek sem volt nemhogy pornószagú, de még szexualitást sugárzó sem. Nem az a szándékunk, hogy fájó sebeket tépjünk fel alkotásainkkal, hanem bátorságot szeretnénk adni azoknak az embereknek, akik nem tudnak megszabadulni a terheiktől. Viola grafikái kifejezőek, és egymagukban is megállnák a helyüket, de úgy gondoltuk, hogy ez így kerek, így egyben a szöveggel, hiszen aki bejön megnézni a kiállítást, az hallhat egy hosszú hanganyagot, mintegy kísérőjeként a tárlatnak.

- A hanganyagok, amik a képeitekhez készültek a ti történeteitek?

H.T.V.: Tulajdonképpen úgy találtuk ki, hogy van egy nagy hanganyagunk, egy hangoskönyv, ami a kiállítás egy hónapja alatt végig menni fog. Tehát, aki ide bejön, az végig tudja hallgatni, miközben nézi a képeket. A sztorikat István írta, de ezek nemcsak a mi általunk megélt történetek, hanem sok-sok ember életéből vett, persze a kettőnk élete is kiderül a kiállításon.

Én csak story boardnak hívom, hiszen történetekből áll össze, amit színészek adnak elő és a fotók részei ennek a történetnek.

- Ezek a párkapcsolati történetek leginkább a szerelemről, a szeretetről szólnak?

H.T.V.: Párkapcsolati, de legkevésbé szeretet. Ez a kiállítás pont arról szól, és ez a lényege, hogy amikor az ember már kezd ott tartani, hogy nem jó semmi, vagy már kevésbé működik, hogy hol húzza meg azt a határt, hogy még maradok, mikor megyek, vagy teljesen rámegyek-e, vagy akár elmegy odáig is, hogy teljesen rámegy, a halálig. Az változó, hogy kinek hol van a határ, hogy mikor lép ki, egyáltalán ki tud-e lépni.

- Ha valakinek éppen a párkapcsolata ebben a szakaszban tart, ebben az élethelyzetben van, annak ez a kiállítás irányt adhat, segíthet?

H.T.V.: Pontosan ez a cél. Rengetegen látták már ezt a kiállítást, sokaknak az volt a reakciója, hogy ez olyan, mintha én lennék, ezt megéltem. Nem tudtak róla beszélni, de értették, mit akartam kifejezni, és pont ez volt a célunk, hogyha egy embert meg tudunk menteni, akkor már jó.

T.I.: Ez a téma tabu, nem csak Magyarországon, hanem világszinten is, de sok művész próbálja megfogni ezt.

Úgy érzem, utat tudunk mutatni, hogy a lanyhult állapotba csúszott házasságokból is ki lehet lépni, vagy munkahelyekről, ami már nem tesz jót a léleknek, az egészségnek. Egyszer az egyik kiállításmegnyitónk után egy hölgy odajött hozzám és azt mondta, István, ez most én vagyok ebben az állapotban és rámutatott egy képre. Ez a hölgy 60 éves volt, tehát a szexualitással végképp nem lehetett volna összehozni. Megértették, hogy a modelleken a láncok, szíjak, béklyók nem arról szólnak, amit az ember gondol első látásra, hanem az a lelked, mások lelke, békülj ki, engedd el, szabadulj meg tőle, kinek, hogy sikerül. Nagyanyám 92 évesen szabadult meg tőle úgy, hogy meghalt, tehát valójában nem szabadult meg tőle, elvitte magával. Van, akinek ez sikerül 3-4 év alatt, van, akinek soha nem sikerül és van, akinek végigkíséri az életét. Ezt sok minden kiválthatja.

Nemrég beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy ő azt a béklyót cipeli, hogy gusztustalan módon rúgták ki a munkahelyéről, és nem bírja letenni, elfelejteni, de lehet ez egy gyerekkori bántalom, vagy hogy mondjak egy abszurdot, egy sportoló, aki egész életében 10 alatt futotta a 100-at, elmegy az olimpiára és megbotlik, amit évekig, vagy élethosszig is cipelhet.

- Házaspárként együtt dolgoztok, összhangban egymás mellett?

T.I.: Igen 4 éve vagyunk házaspár, de 20 éve ismerjük egymást, és egymást húztuk bele ebbe. Nekem megvoltak a képeim ehhez az anyaghoz, Violának pedig a tehetsége, hogy ceruzával közölje, hogy mit akar látni, láttatni.

Az az érdekes ebben, hogy hiába egy expozíció, de Violának a szabadsága ceruzával sokkal nagyobb, mint egy fotósnak, mert, - csak egy példa - hogyha félig van behunyva a szeme a modellnek, azt Viola le tudja úgy rajzolni, hogy nincs behunyva, de én már nem tudok vele mit kezdeni.

Így rászedtük egymást, hogy dolgozzunk együtt. Megvolt az irány, hogy merrefelé induljunk, és egyszer csak elindult egy este, amit 3 év munka követett, ez látható a kiállításon, 3 év kemény munkája.

- István! Egykori tiszaújvárosi kötődésed miatt vagytok most itt?

T.I.: Igen, tiszteletből. Én itt indultam el, az én korosztályom még ismeri Ruszkai Kálmán bácsi nevét, ő vezetett itt egy fotószakkört, amibe belecsöppentünk, próbálgattuk az NDK-s fényképezőgépeket és persze magunkat is. Összejött egy jó kis csapat, hogy csak néhány nevet említsek, Sávolyi Gyuri, Bartók Pisa, jómagam és még egy páran, akik utána ebből éltünk. Mi láttuk Zsuga Sándor festőművészt itt felnőni, szárnyait bontani és elmenni, Pataki Jánost, szerintem itt Leninvárosban egy aranykorosztály volt akkoriban. Aki ma itt él, talán föl sem fogja, hogy milyen érték ez a város, hogy egy ilyen kiállítóterme van, és ilyen tehetséges fiataljai, mint a Kulissza Játékszín színészei, akik közreműködtek a megnyitónkon. Több mint 40 éve hagytam itt Tiszaújvárost, nagyon szép időszak volt nekem az itt töltött 10 év. Itt váltam felnőtté, itt voltam abban az életszakaszban, amikor gondoskodni kellett a családomról, amikor időt kellett szakítani a gyerekre, hogy az járjon néptáncra, hogy elmenjünk az uszodába, a korcsolyapályára. Annyi ilyen emlékem van, ami miatt ezt a kiállítást ide kellett hozni. Jó ide visszajönni!

berta